Elfújta a szél…
A tegnapi nap kissé összetört így volt időm merengeni, átgondolni dolgokat.
Alapvetően szerencsés vagyok, van állásom, van hol laknom, és általában van is mit ennem.
Észre nem vett évekig tartó szabotázs, elfelejtett értékek, felfedezett szépségek, mi számít, mi fontos.
De megkerestem a pozitívat. Minden történtek ellenére felfedeztem, hogy tudok még mindig szeretni, tudok élni, képes vagyok meglátni a szépet és jót szinte mindenben és tudok boldog is lenni.
Felfedeztem, hogy ha sétálok a belvárosban, semmivel nem foglalkozom (igen, az okostelefon is csak mp3 lejátszóként funkcionál), akkor találok szépséget mindenben.
Újra van mi után vágyakozni, a legkisebb dolgoktól (újra látni egy barátot) a legnagyobbikig (olyan társra találni aki viszont szeret).
Hosszú hétvégére azt terveztem, hogy maradok a paplan alatt és nyalogatom a sebeimet.
De inkább majd sétálok nagyokat.
I was never one to patiently pick up broken fragments and glue them together and tell myself that the mended whole was as good as new. What is broken is broken — and I’d rather remember it as it was at its best than mend it and see the broken places as long as I lived. Perhaps, if I were younger —” he sighed. “But I’m too old to believe in such sentimentalities as clean slates and starting all over. I’m too old to shoulder the burden of constant lies that go with living in polite disillusionment. I couldn’t live with you and lie to you and I certainly couldn’t lie to myself. I can’t even lie to you now. I wish I could care what you do or where you go, but I can’t.
